Gyakran mondják: a megbocsátás a feloldozáshoz vezető út első állomása. Életünk sérelmeit el kell engedjük, meg kell bocsájtanunk az ellenünk vétkezőknek, hiszen ha nem tesszük, örök kárhozatra ítéljük lelkünket. Szüleinkre, apánkra, anyánkra, sőt szerelmünkre nem haragudhatunk igazán, hálásnak kell lennünk minden eltöltött percért.

Sokak számára keserédesek a fenti, törvényszerűnek mondott klisék. Az életünkben sokszor adódik olyan helyzet, amikor úgy érezzük, jogosan haragszunk valakire, akire nem illik, de mégsem mondhatjuk ezt ki, sőt kénytelenek vagyunk – éppen ellenkezőleg – jó képet vágni a történésekhez. Mindeközben belül érezzük, hogy valami nincs rendben. Sokszor a testünk mondja el helyettünk: nincs ez rendben így. Ismerős az érzés, amikor egy kellemetlen rokon érkezésének gondolatától görcsbe rándul a gyomrunk? Vagy, amikor anyánk szeme elé kell állnunk, és elmondanunk, hogy rosszul teljesítettünk egy vizsgán? Ezek az érzések megelőzik a gondolatot, a kifejezhető érzelmeket.

Elmélázhatunk azon, hogy mi volna, ha jól megmondanánk az illetőnek a sérelmeinket. Ha jól beolvasnánk a párunknak, aki ezeregyedszerre sem vette észre, hogy kellemetlen helyzetbe hozott mások előtt, vagy finoman a tudtára adnánk az érkező rokonnak, hogy kevesebb találkozó is elegendő volna a kapcsolat fenntartásához. Ilyenkor azonban mintha egy mágikus stop tábla jelenne meg, szinte koppanunk rajta: ezt nem illendő, biztosan megharagudna, mennyire modortalannak gondolna, milyen borzasztó büntetés következne, ha őszinte lennék, és elmondanám: „Anyám, ezt én soha sem szerettem csinálni!”

Úgy vélem, legalább két fontos dolgot érdemes felidézni akkor, amikor ilyen gondolatok miatt háttérbe szorítjuk saját vágyainkat, akaratunkat, érzéseinket. Az egyik, hogy sokszor az a személy, akivel szemben nem érvényesítjük magunkat, teljesen máshogy gondolkodik rólunk, mint ahogy mi róla.
Sokakat meglep, hogy amikor végre összeszedik bátorságukat, és elmondják párjuknak, hogy adott helyzetekben mennyire bántóan viselkedett, a párunk nagy szemekkel bámul vissza mondván: „Egyáltalán nem akartalak megbántani!”. Az, hogy nincs merszünk felszólalni, sokszor azért van, mert mások helyett gondolkodunk, ahelyett, hogy letesztelnénk: Mi van, ha meg merem tenni, hogy ma nem maradok csöndben? Ma én is láthatóvá válok!

A másik fontos tény, hogy amikor háttérbe helyezzük magunkat, gyakran önmagunk számára teremtünk szabályokat, melyek talán a múltban igazak voltak, de a jelenben csak is általunk léteznek. Ismerős, amikor azt mondja valaki: „Áh, ez a pasi túl jó, biztosan semmi esélyem nála”. Nos, az ilyen és ehhez hasonló törvényszerűségek akadályoznak meg minket abban, hogy őszinték tudjunk lenni magunkkal, és a világgal.

S, hogy mi köze ennek a megbocsátáshoz? Amikor képtelenek vagyunk megbocsájtani másoknak, akkor tulajdonképpen nem foglalkoztunk a belső szükségleteinkkel. Megpróbáljuk elnyomni azt, hogy nekünk igen is fáj, amit a másik tett velünk, igen is fáj, hogy hamarabb ment el, hogy olyat vett el, ami nekem fontos volt. Ez azonban önámítás, egy csapda, ami, bár kényelmesnek, biztonságosnak tűnik, valójában csak oda vezet, hogy mindenki más előrébb kerül, mint én magam. A megbocsátáshoz vezető első lépés nem más, mint annak az őszinte, nyílt felvállalása, hogy ami történt nekem, fáj, s ami történt, azért valakit talán hibáztatok is. Előfordulhat, hogy ez konfliktushoz vezet, talán veszekedéshez is, ám ekkor már arról szól a beszélgetés, esetleg vita, ami valójában fontos, s nem az eldobott zoknikról, a kihűlt levesekről, a félreértett gesztusokról.