Amikor türelmetlenek vagyunk valakivel, azt csináljuk, hogy elvárunk valamit a másiktól, és mivel ő nem felel meg az elvárásunknak, ezért feszültek leszünk. Ekkor valamit el akarunk hinni a másikról: elhisszük, hogy gyorsabb, okosabb, udvariasabb, jobban tisztel minket stb., és ebben a hitünkben csalódunk. A türelmetlenség nem más, mint a csalódás abban, ahogyan látni szeretném a világot.

Azt szokás mondani, hogy “addig jó, amíg az ember fiatal”, hiszen, ahogy egyre idősebb lesz, az idő egyre gyorsabban telik. Szerintem ez az élmény, nagyon sok feszültség okozója lehet, hiszen míg gyerekkorunkban viszonylag keveset aggódunk a jövő miatt, addig 30 felett, 40 felett, 50 felett – és sorolhatnám tovább a „mérföldköveket” – azt szokás gondolni, hogy „már csak egyre limitáltabb ideje van az embernek”. Az idő múlását sokan egészen fájdalmasan élik meg, mások csak tudomásul veszik, hogy egyre kevesebb lehetőségük van már igazán nagyot változtatni az életükön.

Párkapcsolati dilemmák szinte minden kliensemnél megjelennek, de mostanában sokan kifejezetten azért kerestek meg, hogy szeretnének javítani a párkapcsolatukon. A boldog párkapcsolat (és a boldogtalan is) fejben dől el. Sokan hiszik, hogy ha két ember boldogan él együtt, az azért van, mert a sors egymásnak teremtette őket, mert összeillenek, és nekik szinte semmit nem kell tenniük, hiszen megy az a maga módján. A boldogtalan kapcsolatokkal kapcsolatban is gyakran hallom, hogy végülis sosem illettek össze, nem egymásnak teremtették őket stb.

Szinte mindannyian éreztünk már bűntudatot: ha olyat kívánunk meg, amit nem szabad, ha olyat teszünk, amit mások rosszalva néznének. Klienseim között sokan mesélnek arról, milyen hatalmas bűntudatot éreznek, amikor stabil párkapcsolatban élve kikacsintgatnak a kapcsolatból, elfantáziálnak egy másik férfiról, nőről. Ebben az esetben a bűntudat érthető, hiszen a bűntudatot érző erkölcsi értékrendje valószínűleg nem engedi meg, hogy másokat kívánjon, vagy éppen tart a párja haragjától. Sok esetben viszont nehéz kibogozni, miért is érez valaki bűntudatot, ha ki meri engedni az indulatait, ha kihívóbban öltözködik, mint amit erkölcsösnek talál, vagy éppen ha azt az ételt és olyan mennyiségben eszi, ami neki örömet okoz.

Párokkal dolgozva tapasztalom igazán, milyen sok harag, csalódás tud felgyülemleni egymással szemben az évek során. Szerencsés esetben ezek az érzések ha kerülőúton is, de kifejezésre juthatnak. Előfordul viszont, hogy bár újra és újra rossz tapasztalatunk van a párunkkal, ezeknek alig van következménye: senki nem kér bocsánatot senkitől, a dühünket pedig jól megtarthatjuk magunknak.

A depresszió szó ma már a köznyelv része, általában a szomorúság, lehangoltság szinonimájaként használjuk a közbeszédben. Valójában, attól még, hogy valaki szomorúnak, lehangoltnak érzi magát, nem feltétlenül depressziós, legfeljebb depresszív tüneteket mutat. A depressziónak, mint minden pszichiátriai kórképnek pontos meghatározása van, ennek a meghatározásnak csak egy része a lehangoltság.

Gyerekkorunkban sokunknak mondták, hogy ha magadban beszélsz fiam, lányom, akkor bolond vagy. A valóság ezzel szemben az, hogy mindenki beszél magában, és az is jól ismert tény, hogy a belső beszédünk hangneme számtalan önmagunkkal kapcsolatos meggyőződésünket, szokásunkat elárulja.

A stressz az egyik olyan pszichofiziológiai fogalom, ami szélesen elterjedt a köznyelvben. Sokan tudni vélik, hogy mi is a stressz, és azt látom, hogy mindenkinek precíz személyes definíciója van a stresszről. Az is megfigyelhető, hogy a stressz egyfajta mumus, ami leselkedik az emberre, és egy óvatlan pillanatban lecsap rá. Ha pedig lecsapott, akkor borul minden. Enyhébb esetben csak az aktuális helyzetben fog a személy elvárásánál rosszabbul teljesíteni, súlyosabb esetben – és ezzel is gyakran találkozni – az ember a stresszre úgy tekint, mint a legnagyobb ellenségre, ami az élete minden percét képes megkeseríteni. Vannak, akik szerint a stressz csak úgy jön, érkezik, mintha az egy a személytől független folyamat, vagy lény lenne.

A minap egy anyukával beszélgettem, aki arra panaszkodott, hogy „nem bír tizenöt éves kamasz lányával”. Elmondása szerint sokszor megesik, hogy ha elmegy valahova a lányával (vásárolni, színházba stb.), akkor a lánya „kibírhatatlanul” viselkedik. Amikor legutóbbi ilyen élményéről kérdeztem a következő történetet mesélte el.

A héten több pasi tette fel nekem azt a költői kérdést, hogy miért buknak a nők a bunkó pasikra. Pszichológusként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sokat hallok arról, mit tartanak vonzónak a nők egy férfiban.