Az angyalok köztünk járnak. Nap mint nap találkozunk velük, ám minél többet látjuk őket, annál jobban megszokjuk, hogy jelen vannak. Először örömmel tölti el a szívünket, hogy vannak még értékes emberek, vannak még, akik erejükön felül tesznek másokért, akik önzetlenek, akik figyelmesek. Aztán elkezdjük megszokni azt a kényelmet, amit egy ilyen ember, vagy ilyen emberek jelenléte teremt. Hiszen, ha van egy angyal munkatársam vagy barátom, akkor nekem nem kell gondolnom arra, hogy legyen nálam pendrive – ő majd úgy is ad; nem kell előre gondoskodnom arról, hogy hogyan jussunk el a nyaralás helyére – neki mindig van B terve; felesleges azzal törődnöm, hogy felkészüljek a közös prezentációra – ő tuti hozza az elvárhatót, ami kihúz engem is a slamasztikából. Végül az angyalok eltűnnek, mintha sosem lettek volna, mert észre sem vesszük őket. Vannak, akik egyenesen angyalkomplexusról beszélnek, vagy jófiú/jókislány szindrómáról.